Nem feltett szándékom, hogy blogunk olvasótáborát megritkítsam, ám zenei kalandozásaim őszintén és szemérmetlenül elétek tárom, így ezt a mai, meglehetősen szokatlan ajánlót is fogadjátok ugyanolyan szeretettel, mint a cuki popot vagy a kockafejű kardigános rockot.

Mai történetünkben egészen 1981-ig nézünk vissza, a nyolc zenészből álló Karen Cooper Complex nevű formáció ugyanis ebben az évben állt össze először és utoljára egy dalcsokor erejéig, és még én is azt mondom, hogy ennyi pont elég volt belőlük, mert ezt a fajta elborultságot csak szívgyógyszerrel és csukamájolajjal lehet egynél többször elviselni. Elvileg improvizációs jazznek készült, post-punk beütésekkel, de a végeredményként létrejött szétesett katyvaszt szavakkal talán le sem lehet írni. A teljesség hiánya nélkül néhány jellemző vonás a Shinjuku Birdwalkról: súlyos, eszelős, zsigeri, megborult, disszonáns, furcsa, zajos, kísérleti, tébolyult, narkós, hömpölygő, szürreális. Ha egyszerűen akarnám kifejezni magam, ami sosem ment, akkor azt mondanám, hogy totálisan besavazott beatnikek habzószájú jazzrohamait hallhatjuk veszettül hamis női kántálással kísérve. Csábító mi?

Nem kell megijedni, nem harap a néni, és különben is manapság már a széles látókör kötelező. Ja és van egy jó hírem, a fent nevezett lemezt ezen a linken teljes egészében meghallgathatod, innen pedig letöltheted, ingyé. Ilyen jó még sose volt.