Beharangoztuk, vártuk, elmentünk, megnéztük, végighallgattuk, most meg megírjuk milyen is volt. Igen, Szabó Balázsról és az ő új formációjának kecskeméti lemezbemutató koncertjéről van szó.

Szabó Balázst annak ellenére ismerik sokan nemcsak a városban, hanem az országban is hogy egy erőteljesen rétegműfajból, a népzenéből csöppent bele a nagy magyar popkultúrába. Unalomig ismételtük már, de megint megemlítjük, hogy városunk multiinstrumentalistájának országos hírnevet és ismertséget a Suhancos hozott, ami tulajdonképpen nem is meglepő, ha a formátumot nézzük: Balázs keserédes énekhangja és az általa megszólaltatott legkülönfélébb hangszerek, valamint Fankadeli őszinte szövegei egy olyan megnyugtató és kellemes elegyet alkottak, hogy a dalaik olyan családokba is képesek voltak befurakodni, ahová eddig sem a hip-hop, sem a népzene nem tehetette a lábát.

A formáció szétesését követően Balázs folytatta a már megkezdett útját, immáron egy saját zenekarral, ahol művészi szabadságát és tehetségét még inkább tudja kamatoztatni. A folkos hagyomány megmaradt, lazítóelemként belépett mellé egy emberes adag funky és egy kis jazz. A szövegvilág hasonló a Suhancosban már megismerthez, ezek az érzelemmel ill. iróniával teli okfejtések és személyes élmények teszik igazán emberközelivé a vadonatúj Szabó Balázs Bandet.

Valahogy sejtettem, hogy a Ciróka Bábszínház díszletei nem egy hagyományos koncertnek fognak helyszínt adni, hitemben a teremfelügyelő is egyből megerősített, amikor közölte hogy a mínusz egyedik sorba ne nagyon helyezkedjünk el, mert ott biza színészi játék fog folyni. Számomra és gyanítom a fellépő művészek számára is a meglepetés erejével hatott az az embertömeg, amely a Nagyteremben zsúfolódott össze, és mikor már azt hittük, hogy soha nem fog elkezdődni a műsor, akkor belépett a csapat és elkezdődött a játék.

Mindenféle hontalan maskarákba öltözött emberek jelentek meg szép sorban, a néző hirtelen azt sem tudta hol van, főleg mikor előkerült a szemeteskuka és a borosüveg is. Ez a furcsa antritt az egész este témáját előrevetítette, ugyanis a koncertet különböző vicces és elgondolkodtató színházi jelenetek kísérték végig. A skitek koncepcióját Balázs egyik kijelentése adta, miszerint „legelőször akkor leszünk hajléktalanok, amikor megfeledkezünk magunkról” vagyis ha magaddal jól vagy, akkor a külvilággal is, viszont ha valami nem stimmel benned, akkor az a szűken és tágan vett környezetedre is kihat. Ugye, hogy így van?

Ez a zenés színházasdi nagyon jó ötlet, ugyanakkor nehéz feladat elé állítja a szereplőit, hiszen meg kell találni az egyensúlyt a zene és a színjátszás között, mert a kettő együtt ad teljes képet a produkcióról, és semmiképpen sem nyomhatja agyon egyik a másikat. A zenekart erre az estére a Ciróka Bábszínház két művésze, Tímár Zoltán és Aracs Eszter segítette ki, s azt ugyan nem mondanám, hogy minden egyes pillanatot értettem és élveztem ezekből a jelenetekből, de nélkülük nem lett volna az az este, ami. Tüske egyedül azért nem maradt bennem, mert a zenei részek majdnem tökéletesen kielégítettek.

Azt tudni kell rólam, hogy egy óránál tovább nem tudok élvezni semmiféle népzenét, a műfajból adódó túlzások egyszerűen agyonnyomják az érzékszerveim, az agyam pedig sötétségbe borul, ha véletlen túladagolom magamnak a csujogatást. Milyen jó nekem, hogy a Szabó Balázs Band úgy ragadja meg a népzenét a grabancánál, hogy nem kerülök tőle életveszélybe.

A majd két órás koncert alatt a február 15-én megjelent debütáló lemez, a Megcsalogató mind a 8 száma felcsendült, és nem árulok zsákbamacskát, ha elmondom: élőben sokkal jobbak a dalok, mint lemezen. A lemezbemutatóra a zenekar (a teljesség igényével: Szabó Balázs-ének, hegedű, gitár, kaval, Szabó János-brácsa, vokál, Rostás Ottó-gitár, ének, Inoka Győző-nagybőgő, Szegedi Attila „Szegecs”-basszusgitár, Fekete Dezső-dobok) kiegészült az egyedi ének- és hegedűjátékáról ismert Szirtes Edinával, azaz Mókussal. Habár a lemez összes dala elhangzott, az egész fellépés inkább egy zenélgetős kérdezz-felelekre hasonlított, brácsára gitár, basszus és nagybőgő szőnyegre kitolt hegedűszóló, a két szólóénekes hangpárbaja, igazi élmény volt mindezt testközelből átélni.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy a fellépő zenészek mennyire szívből űzik szakmájukat, mennyire szeretnek együtt, egymással zenélni és vak is láthatta, hogy ez a formáció már most, a közös karrierjük elején eléggé egyben van. Szinte nem volt pillanat, amikor ne mosolyogtak vagy kacsintottak volna kedvesen egymásra egy-egy jól sikerült rész után, a közönség nem is maradt adós a tapssal. Balázsnak sikerült elérnie a kitűzött célját, ugyanis a band zenéje nem kitalált vagy mesterkélt, egyszerűen csak átfolyik az ember hallójáratain, tesz egy kört az agytörzsünkben, majd szétáramlik a zsigereinkben. Intelligens zene, ugyanakkor egyszerű és magával ragadó is, egyszer pihentet és megnyugtat, máskor kiabál és táncra csábít.

Hogy kicsit negatívkodjak is: nekem néha úgy tűnt, hogy Balázs kicsit túlvállalja magát a sok hangszerével, vagyis a gyermeki lelkesedés a zene helyenként zavaró is tud lenni. Ezt szerintem betudhatjuk annak, hogy még neki is új ez a saját nagyzenekar dolog, neki is meg kell szoknia a teljes rivaldafényt és ebben is meg kell szereznie azt a rutint, amellyel mondjuk a hegedűhöz nyúl. A fentebb említett népzenei kóromra fogom, hogy a túlságosan hosszas szólózgatásokat-improvizációkat egy idő után öncélúnak éreztem, bár tudom mennyire nehéz betartani a sok néha több elvet, főleg ha folkról beszélünk.

Ezt leszámítva egy nagyon kurrens és nagyon progresszív koncertet éltem át jó kétszázadmagammal egyetemben, és akár már holnap meghallgatnám még egyszer, mert biztos találnék egy újabb, eddig felfedezetlen réteget benne. Aki olyan balga volt, hogy elmulasztotta a fellépést, annak ezt a linket ajánlom pótlékként, itt az első lemez összes száma meghallgató.

A blog és Csoki stábja pedig egy kis interjúval kedveskedik, aki kérdez Lantos Csaba, aki válaszol Szabó Balázs.

A végére pedig a már jól megszokott képgaléria...